Kilenc év kellett ahhoz, hogy a shock-rock ikon, Marilyn Manson visszatérjen Magyarországra. A kilenc év alatt olyan el nem hanyagolható dolgok történtek vele, mint a látványos szétcsúszás, alkoholista lett, meghízott, a koncertjei káoszba fulladtak. (Nem a polgárpukkasztó, hanem az ide-oda turházó, refrént elfelejtő káoszba.) A COVID alatt kiadott We Are Chaos albuma nem csak a megváltozott körülmények miatt nem aratott sikert, egyszerűen inkonzisztens, erőtlen útkeresés volt. És főként ott voltak a #metoo-ügyek, amelyek során öt különböző nő, köztük Evan Rachel Wood színésznő vádolta őt visszaélésekkel, szexuális zaklatással és erőszakkal. Kérdés volt tehát, lesz-e visszatérés, és ha lesz, milyen. Lett is, és még milyen!
Az elmúlt egy év az új duplaalbum, a One Assassinaton Under God első részének turnéjával telt. A Chapter I. elegáns lemez, van rajta minden a lassú melankóliától a nehéz indusztriálon át a diszkórockig, konzisztens minőségben.
Retorikája leginkább a meghurcolás-túlélés-visszatérés köré épült,
ez utóbbit a közönségnek tett kiszólások formájában a lemezturnéba is beemelte. Ezek a koncertek még biztonsági játékok voltak, főleg közönségkedvencek az 1996-2003 közötti érából, az új számokból csak két-három került permanensen a setlistekre. Épp a Budapest parkos fellépés előtt adta ki a Chapter II. két új dalát, az Exit Woundot és a Front Toward Enemyt (utóbbi már egy éve megjelent limitált példányszámban). Az volt az igazi kérdés tehát, hogy letudott haknit kapunk-e vagy komolyan vett, komolyan vehető produkciót.
Már a fejbólogatósan langymeleg Vowws produkciója alatt érezni lehetett, hogy a közönség csak végig akarja izzadni ezt a bő félórát. (Gyarmati Dominik szavaival élve: egy berlini underground klubban elhallgatnám, de itt…) Hiába minden interakciós kísérlet, csak a „Várjátok már Marilyn Mansont?” kérdésre kaptak éljenzést.
Az ausztrál duó death popként definiálja a zenéjüket,
de érződött rajta az indusztriális hatás, a nyolcvanas évek rockja is, a szettjeik is a retro underground és dark szcénát idézték. Ha a hangosítás nem lett volna csapnivaló, egészen élvezetesek lehettek volna. Így be kellett érnünk azzal, ahogy Arezo „Rizz” Khanjani torzítóba énekelt sorait éppúgy nem lehet érteni, mint ahogy Matthew „Matt” James Campbell énekhangját nem lehetett hallani.
Mansonék rendesen húzzák az agyunkat, belekezdenek a függöny mögött egy-egy számba, lehet találgatni a riffekből. Tim Sköld is énekel pár sort, de bő tíz percig semmi nem történik. Aztán ütemesen feldübörög a Nod If You Understand, függöny le, ott áll a legfeljebb negyvenesnek tűnő Antikrisztus. „I need destruction”, énekli, mindenki ujjong.
Tényleg jót tett a kijózanodás, tisztán énekel, profin screamel (sokat), energikus.
És a kísérete sem utolsó. Producere („bűntársa”, ahogy Varsóban bemutatta), Tyler Bates ezen a turnén nem vesz részt. Cserébe a másik nagy ipari veterán, Tim Sköld helyettesíti, aki a The Golden Age of Grotesque-érában csatlakozott Mansonhoz. Sköld bemozogja a színpadot, remek első tisztként funkcionál Manson mellett, aki eleinte kevésbé mozgékony, de azért elmókázgat. Igazán a This Is The New Shitnél találja meg magát. Egyébként szépen váltogatják egymást a pörgős számok, mint a Disposable Teens, a zúzósabbak, mint az Angel With The Scabbed Wings és a Mechanical Animalsból hozott lassabb Great Big White World.
Az interakciói nem túl változatosak („Budapest! Budapest, I fucking love you!” stb.), Mansonnak eleve nem szokása a nagymonológ a számok között. Ugyanakkor bevált csavar lett a One Assassination-turnén, hogy az I Don’t Like the Drugs (But the Drugs Like Me) intróját félbeszakítja, lenyom egy nagymonológot. Igen, ő bizony nagyon szerette a drogokat, a drogok is őt, sőt stalkolták, szerelmes leveleket írtak neki, de aztán véget vetett ennek a toxikus kapcsolatnak. Főbe lőtte őket a sivatagban, és végül élve hazatért.
„A nevem Marilyn Manson, és drogfüggő vagyok”,
zárta mindig hatalmas ovációval a közjátékot, majd indult a The Dope Show. Bármilyen jól működik ez, egy év alatt eléggé kifulladt. Itt változtatott, arra vezeti ki, hogy a rajongók szeretete sokkal erősebb, mint a drogoké, és különben is, ő, Marilyn Manson a mi drogunk. Aztán szólt a The Dope Show kék szőrmekabátban.
Nincs nagy kockázatvállalás, jobbára közönségkedvencek pörögtek, szinte mindegyik számhoz az ikonikus kelléket viseli az adott érából. De ezeket a vállalásokat bőven teljesíti. Tényleg csak ismételni tudom magam: tiszta, kimunkált, élénk, már amennyire a károgó üvöltözése az lehet. Az elmúlt hetekben kiadott két új dalból végül előadja az Exit Woundot, egy vadászpuskát utánzó mikrofonállvánnyal, ami új színpadi elem. Lassan-lassan mintha nem csak a régi dalok és érák leporolásából és új erővel átitatásából állna a nagy visszatérés. A One Assassinationnek nincs kifejezetten markáns vizuális esztétikája, csak
Manson talpig Enfants Riches Déprimés-kabátban, mint egy karcsú, letisztult goth diktátor.
Sajnos a Front Toward Enemy nem kerül terítékre, pedig a hangpróbán eljátszották, az ezt megelőző bécsi koncert hangpróbáján is eljátszották, és a két új dal közül ez az életrevalóbb-erőteljesebb. Szinte egy második Fight Song. Meg hát a klip is egészen jól sikerült, végre nem csak annyiból áll, hogy Marilyn Manson különböző díszletek között énekel. Különös, hogy összesen két darab új szám fért fel a setlistre.
A The Dope Show környékén forrt fel a pogo-katlan, lassan lendült be a közönség, de aztán nagyon. Főleg a szerintem legkevésbé pogózható számnál, a Sweet Dreams-feldolgozásnál. Dübörög a The Beautiful People, megvadul a mOBSCENE. És persze az ikonikus gólyaláb-mankó-pilótasapka kombó a Tourniquethez.
Zöld fények, vicsor, köpések.
Sajnos az „öreg Antikrisztus nem vén Antikrisztus” formulát már elsütötték itt egy korábbi koncertbeszámolón. A finálé előtt még egy kis örömujjongás a Personal Jesus miatt, ritkán adja elő ezt a feldolgozást. Másodjára vonulnak le, aztán hullani kezd a műhó, és a fekete kalapban és ballonkabátban a közkedvelt késmikrofonba éneklő Manson meglepő húzása az If I Was Your Vampire. „Here comes the moon, again”, mutat a teljesen holdtalan égre, de azzal, hogy felnéztem, megláttam, ahogy a zuhogó műhavat megvilágító reflektorok körül a dunavirágok táncolnak. Íme az ember, akinek a zenéje konkrétan a gyerek-/kamaszkorom legnehezebb időszakainak túlélését segítette, vigyorog a mellkasához tartott késsel, vágóhídvörös fény, műhó és kérészek, „this is where it will end, here comes the moon, again”.
Marilyn Manson: One Assassination Under God Tour, Budapest Park, Budapest, 2026. július 22.
Borítókép és fotók: Barabás Levente / Fractions of my POV
